Müller Péter: Titkos tanítások

"A méhen belül növekvő, lehunyt szemű embrió saját álmaiba zárva lebeg az élet vizében, mint egy magányos kis  búvár, akit csak egyetlen energiacsatorna köt  az anyavilág univerzumához, így érkezünk, s  a halál kapuján is  egyedül kell átmennünk.  Hiába segítenek bennünket a földi világból okos  orvosok  és  riadtan búcsúzó hozzátartozók, s hiába várnak odaát a szellemi világban bölcs segítők, lelki társak s tán angyalok is: a döntő lépést, a
Nagy Átváltozást egyedül kell megtennünk.

Ha valakinek mestere van, végigkíséri hosszú-hosszú életútján, és segít neki.

De az utolsó pillanatban magára hagyja.
Meghalni s újjászületni egyedül kell - mert csak egyedül lehet. "Én Istenem,  én Istenem, miért hagytál el engem?" - kérdi a haldokló Jézus a keresztfán.

Úgy  látszik,    ez  a  világtörvény,  amelyet  valamennyien megtapasztalunk, hogy az ütközet sorsdöntő pillanataiban magunkra maradunk.

Ilyenkor csakis önmagunkra számíthatunk.

Nincs olyan jóság és  szeretet, nincs  olyan emberi vagy isteni hatalom, amely kívülről bele tudna nyúlni a sorsunkba, és helyettünk megvívná a legdöntőbb harcunkat.

"Most magam  vagyok" - mondja Hamlet, s  amit  nem  mer  még elgondolni sem mások jelenlétében, most kimondja végre. Józanul figyeli s indulatosan bírálja, ostorozza magát. Maga magát.
Ki az a "maga"?

Mintha lenne a lényünknek  egy legbensőbb magja, ahová nem ér el senki, sem anyám, sem szerelmem, sem orvosom, még az Isten sem... ahol egyedül vagyunk.

Amikor erről gondolkodtam -  és persze egyedül -, nem jutottam semmire.

Megkérdeztem  egyik   legnagyobb   sportolónkat,  diadalmas   és verhetetlen bajnokunkat, s azt mondta:

- Nincs magányosabb hely, mint a szorító!

De láttam,  hogy a  meccsek  előtt,  kesztyűs  kezével alig észrevehetően keresztet vet a melle előtt. Ráadásul sokszor az ellenfele is  ezt tette: ketten imádkoztak a győzelemért, holott
csak az egyik nyerhetett. "Szegény Isten - gondoltam magamban -, két fohász érkezik  hozzá, két  kérelem,  de csak  az egyiket teljesítheti. Az egyiknek megadja a győzelmet - a másikat ott hagyja kábán heverni a padlón, összetörve, véresen, pedig az is a Gyermeke! Hogyan van ez?"

Amikor megkérdeztem erről, bajnok barátom elnevette magát.

- Én nem azért vetek keresztet, hogy Isten segítségét kérjem! Ha én ott csak az Isten segítségében bíznék,  soha meccset  nem nyernék! Nem, komám! A szorítóban én egyedül vagyok! Ott nincs se Isten, se angyal! Az egyetlen ember,  akihez ilyenkor  az egész világmindenségben valami közöm van,  az ellenfelem, aki meg akar verni. Ha megszólal a gong, már  az edzőm  sem  segíthet, a közönséget sem  hallom, és  hogy az olimpián egy ország nézi a meccsemet: eszembe se jut. Odáig lelkesített, de amikor megszólal
a gong,  már magam  vagyok! Nekem  kell megcsinálni, amit bírok, egyedül!

- De hát akkor miért imádkozol?

- Nem azért, hogy nyerjek.

- Hát?

- Inkább talán a nyugalmamért. Mert én hiszek Istenben, s tudom, hogy az lesz, amit akar. Ha akarja: nyerek. Ha akarja:

vesztek. A nyeréstől nem  hülyülök meg, és a vesztés  nem  tör össze. Se  nem  akarok  görcsösen győzni -  se nem  félek  a vereségtől. Minden erőmet a meccsre koncentrálhatom. Érted? Amikor keresztet vetek, én nem imádkozom. Azt hitted, győzelmet kunyerálok a Jóistentől?... A fenét!... Tudod, mire gondolok?...
"No, Uramatyám, csinálok itt  neked egy jó kis  meccset!  Nézd meg!"... De amikor elkezdek bunyózni, már Őrá sem gondolok. Se az anyámra, se a hazámra, főleg nem a sikerre, meg a pénzre, mert ha ilyesmikre gondolnék, azonnal lebénulna a kezem!  Csak teszem a dolgom... egyedül."